Elég kacifántos volt a napom ahhoz, hogy úgy érezzem magam, mint egy extrudált kukoricapehely.

Reggel felkeltem a haszontalan órámra, amin nem történt semmi érdemleges. Csenge hazakísért, mert kölcsönadtam neki egy cipőt, hogy ne szandálban tocsogjon az esőben. Utána sietve keltegettem Balázst, mert készültem ugye a vakokhoz, de azért a biztonság kedvéért felhívtam Beát, hogy minden rendben van-e. Persze közölte, hogy nem tudunk ma forgatni. Igazán dobhatott volna egy smst, még a végén odamentünk volna feleslegesen. 

Ennek örömére rakott zöldséges tálat csináltam, Balázs elment dolgozni, aztán elküldött vásárolni a holnaputáni tortához. Hogy ezek a laktózmentes élelmiszerek milyen szerencsétlenek!

Semmi kedvem nem volt tanulni, esek össze a fáradtságtól... de muszáj volt. Nem tudom, milyen kérdések lesznek holnap, remélem, képes leszek rájuk válaszolni...

Eseménytelenül telt a nap, nem érzem jól magam, és rettenetesen ideges vagyok itt egyedül. De talán egy forró fürdő megteszi a hatását... 

Bár nem sikerült mindent megoldani, amit a naptáramba írtam, a leglényegesebb dolgokat teljesítettem.

Kilenckor keltem, bevásároltam, reggeliztem, kávéztam, telefonálgattam. Sikerült lerendezni az óralátogatást szerdára. A szerdám egy őrült rohanás lesz, úgy néz ki. De legalább meglesz! Már azt hittem, kamuznom kell. 

Elmentem suliba, festettem egy jót, aztán vissza a lakásba. Lebeszéltem egy találkozót egy pasival, akitől anya rendelt valami öntapadós izét a vaterán.

Balázs nem volt olyan lelkes, mint én, sőt. Dolgoznia kellett, ilyenkor mindig bosszús és ideges. És van valami fizikai fájdalma, ki tudja, talán ebből kifolyólag. Próbáltam nem felhúzni magam a szarkedvén, elvégre ÉN sikeres voltam a nap folyamán, és amúgy sem tudok semmit tenni az ellen, hogy neki dolgoznia kell. 

Együtt indultunk el, én a vaterás fickóhoz, ő a melóhelyre... aztán amikor elváltak útjaink, nagy nehezen megkerestem azt a lakást, ahová mennem kellett, felhívtam a fószert, és udvariasan magázódva megbeszéltük, hogy felmegyek az ajtaja elé. 

Ahol egy kb. velem idős fiatalemberrel találtam szembe magam, és akaratlanul is elnevettem magam. Hát igen, az udvariasság... :D

Holnap nyolctól órám van, örülök neki, mint majom a farkának... tudja a halál, minek járunk be erre az idióta órára, ha minden stresszem forrása a projekt, ami ide kapcsolódik, és marhára nem haladunk vele. Namindegy. Fél 1-re megyek a vakokhoz, már alig várom, hogy forgassunk. Remélem, összejön. Aztán tanulnom kell még a szerdai zh-ra, matekfüzet-beadandót kell csinálnom... 

Szerintem én pénteken annak is örülni fogok, hogy élek és lélegzem. Konkrétan teljesen be vagyok táblázva addig. És persze utána dolgozhatok a projekten. De ha 5-ére elkészül minden, nem buktat meg, és végre vége lesz, esküszöm, megtérek és Mekka felé fogok imádkozni. 

Na jó, nem. 

És meleg van!!!!

Nem tudom, mit írhatnék az elmúlt napokról. Mindig vigyázok, hogy ne legyek túl lelkizős a blogon, és hogy az adódó problémákat úgy írjam le, hogy metaforáktól és depitől mentes legyen. 

Nehéz lesz.

Átköltöztem. Hát, nem olyan rossz. Illetve nem is tudom... furcsa. Jó úton haladok afelé, hogy megtaláljam a régi önmagam. Kevesebbet dohányzom, többet sportolok, beosztom az időmet, rendesen eszem nagyjából, és tanulok is, amennyire van erőm. Az elkövetkező hetek zűrösek lesznek, de ki kell tartanom. És nekem kell megszerezni az összes energiát, magamtól. Senki nem fog pátyolgatni. Utálok felnőni.

Plusz: van új telóm. Most már három telefonom van, nagyon király. Viszont csak egyet fogok használni. Eddig elég jó, elég gyors, szép és okos. Majd meglátjuk, mennyire... 

Plusz: fáj a torkom. De nem engedhetem meg magamnak, hogy beteg legyek. Szerdán színházba megyünk. 

Figyelnem kell magamra, és követni kell az utasításaimat. Nem adhatom fel most. A nyár meg már igazán mindegy. Legszívesebben egy lakatlan szigetre mennék.

Hát ennyi. 

1. Legyen miért felkelned. Úgy feküdj le aludni, hogy közben tudod, holnap feladatok várnak rád. Bármi, amivel előrébb haladsz az életedben, amitől úgy érzed, tettél valamit azért, hogy később majd jobb legyen neked. A kellemetlen feladatok is ilyenek. Fordítsd át a negatívat pozitívba, gondolj arra, hogyan hozhatod ki egy nem kívánt feladatból is a legjobbat, ami előrébb visz. 

2. Ne halogasd, amit meg kell tenned. Minél hamarabb túl vagy rajta, annál könnyebb lesz utána. Vegyél egy nagy levegőt, és a végén fújd ki, minden negatívummal együtt, ami beléd ivódott, miközben elvégezted a tennivalód. 

3. Nézz a tükörbe, és vedd észre, mi néz ki jól rajtad aznap. Mosolyogj egyet, nézz rá a hajadra, a ruhádra, a testedre, és fogadd el azt úgy, ahogy van. Ha éppen teszel azért, hogy jobban nézz ki, vedd észre a változást, ha úgy érzed, semmi nem látszik, gondolj arra, hogy nem fog azonnal menni, de elindultál már az úton. 

4. Gyűjtsd a pozitív energiát. Ne a furcsán bámuló emberekkel foglalkozz, ne a rosszindulatú tekintetekkel, ne a leomló falakkal, a sötét utcákkal, a borús égbolttal. Vedd észre a fákat, a növényeket, a mosolygó embereket, a kedves szavakat, érezd, hogy haladsz valamerre, te is úton vagy éppen, hogy végül úgy élhesd az életet, ahogy szeretnéd. Minden nap meg lehet ragadni valami megnyugtatót, valami pozitívat. 

5. Légy türelmes az emberekkel. Ne engedd, hogy az, akinek épp rossz napja van, vagy rossz természete, elrontsa a kedved. Nem mindenki tud megfelelni az elvárásaidnak, nem mindenki fog mosolyogni rád, kedveskedni neked. Engedd el a rossz élményeidet az emberekkel, és keresd azokat, akik elfogadnak, szeretnek, és tudnak rád mosolyogni. Lehet ez egy bolti eladó, vagy egy öreg néni a szomszédból. 

6. Ha meg kell hoznod egy döntést, ne töprengj rajta sokáig. Minél hamarabb meghozod a döntést, annál hamarabb indultál el egy úton - valamerre. Ebből még számtalan lehetőség származhat, és ha rosszul döntöttél, sokszor még vissza is fordulhatsz, vagy létrehozhatsz valami jobbat. A lényeg, hogy állj ki amellett, ahogy döntöttél. Bármi lehet belőle, de csak akkor, ha biztos vagy a dolgodban. 

7. Ne adj fel olyasmit, ami meghatározza az életed, és sok jó dolog van benne. Még a legrosszabb pillanatokban is gondolj arra, hogy mennyi jó élmény származott abból a helyzetből, és megéri-e veszni hagyni egy megoldatlan probléma miatt. Mindig higgy abban, hogy sikerülhet, ha történnek jó dolgok is. Legyen ez párkapcsolat, barátság, iskola, munkahely, akármi. Mérlegeld, hogy a jó és rossz történések egyensúlyban vannak-e ebben az élethelyzetben. 

8. Ne várj támogatást. Nem mindig lesz ott valaki, hogy feltöltsön energiával egy nehéz nap után. Sokszor önmagunkból kell új energiát meríteni, még akkor is, ha egyedül vagyunk, és úgy érezzük, semmi jó nem történt velünk aznap. Gondold át mindazt, amit tettél. Ha találsz valamit, ami sikerült, és előrébb vitt, akkor lebegjen az a szemeid előtt, még akkor is, ha éppen nem tesz boldoggá. Ha úgy érzed, semmi sem sikerült, tanulj a kudarcaidból, és pihenj, kapcsolódj ki, csinálj valamit, amitől általában jókedved lesz. 

9. Merd elkezdeni a holnapodat! Még akkor is, ha úgy érzed, semmi értelme nincs felkelni, és rettegsz a gondolattól, hogy holnap folytatnod kell tovább a rohanást. Mindig meríthetsz új erőt, mindig újrakezdheted. Ne add fel az életed egy rossz nap, rossz hét, rossz időszak után, mert nem tudhatod, mi jön másnap!

10. És ha ez megvan, olvasd el a listát elölről. 

Elég nehéz volt a hétvégém.

Pénteken szerettem volna óralátogatásra menni a volt iskolámba, azonban beiratkozás volt az elsősöknek, ezért nem mehettem. A péntekemet otthon töltöttem húgommal, de legalább befejeztem a satírozós feladatomat vizura. 

Már csütörtökön elkezdődtek a gondok, a panaszáradat. Anya és apa között nincs minden rendben, és nem is beszélik meg. Apa megsértődött, de nem hajlandó ezt kijelenteni, csak gesztusokkal jelzi. Anyának pedig éppen ebből van elege. 

Az estét Pattival töltöttük, Buffyt néztük, rágcsálnivalókkal tömtük magunkat, és sört ittunk szívószállal. Előkerült a bor is később, nevettünk, zombi arcot festettünk tesómnak, de nagy horderejű dolgok nem történtek. Ki akartam menni a szabadba, de elkezdett esni az eső, hideg volt, fújt a szél. 

Szombaton elmentünk öcsém vízilabdameccsére, mindkettőt nyerték, eddig elsők a bajnokságban. Ott apa nem szólt semmit, nem is értem, miért jött el egyáltalán, a végén kijelentette, hogy ő az egészből nem értett semmit. Otthon ment a balhé húgommal, aki tinikorának fénypontját éli, feladatom a békítés volt úgy, hogy igazából nem hallgat rám senki. Makacs családunk van.

Elvesztem mások problémáiban. 

A szombat estém tetőpontja az volt, amikor megírtam az új fejezetet a történetemből egy ültő helyemben, el is ment vele az éjszakám fele, és reggel már nem bírtam felkelni fél hétkor, hogy megnézzem az újabb meccseket. Apa most velem sem kommunikált úgy, ahogy máskor, olyan volt, mintha ott sem lett volna. Vártam, hogy visszajöjjek a nagyvárosba, mert úgy éreztem, megfulladok a feszültségben. 

Kicsit olyan érzés, mintha eljöttem volna otthonról, és minden összeomlott volna ezek után. 

A vonaton találkoztam Pannival, végigdumáltuk az egész utat, olyanok voltunk, mint két rossz tizenöt éves. Örültem, hogy végre beszéltem vele, elvégre régen nagyon jó barátnők voltunk. 

Balázs kijött elém a Keletibe, és elkísért a koliba, ahol megkínáltam az otthonról hozott finomságokkal, és végre picit összebújhattunk, beszélgethettünk. Úgy érzem, hogy ez a két nap rém lassan fog eltelni, már csak azért is, mert várom, hogy újra együtt feküdjünk le, és együtt ébredjünk. 

Most valahogy motiváltnak érzem magam, szeretném végre kézben tartani a dolgokat. Sietnem kell a beadandókkal, a tanulással, és nem akarok idegbeteg lenni. Haladnom kell, de még mindig nem érzem úgy, hogy valaha is képes leszek elvégezni az egyetemet. De anya megnyugtatott, hogy régen ő is pontosan ugyanezt gondolta, aztán kitüntetéses diplomája lett...

Most megyek, és lefekszem aludni. Holnap csak egy órára megyek, de előtte muszáj tanulnom. És annyira reménykedem abban, hogy végre minden úgy alakul, ahogy szeretném...

Elég zűrös volt a tegnapi meg a mai napom. Azért nem írtam, mert nem tudtam helyre tenni magamban a dolgokat, és ilyenkor semmit nem tudok képernyőre vetni. 

Tegnapelőtt este megbeszéltük Balázzsal, hogy szerdán találkozunk 3 előtt, mert neki dolgoznia kell. Felmentem 12-kor, csörgettem a telefonját, kopogtam, csengettem, semmi válasz, mint a múltkor. Csak most tudtam, hogy a nagyszüleiknek programjuk van, ezért elbaszott hangulatban bár, de kiültem Csengével kávézni egyet. Aztán még 2-kor megcsörgettem Balázst, hogyha velem már elcseszte, legalább a munkahelyéről ne késsen el. Akkor felvette, de már nem igazán tudtam neki mit mondani. 

Tudtam, hogy holnapra valószínűleg elfelejtem az egészet, és nem fogok haragudni, de akkor elég szarul esett, főleg úgy, hogy az lett volna az utolsó esélyünk hétfőig arra, hogy találkozzunk, mivel itthon töltöm a hétvégét, ő meg dolgozik. Szóval jobbnak láttam keveset beszélni vele, és éjszakára is lenémítottam inkább a telefonomat, mert féltem, hogy álmomban esetleg leordítom a fejét. 

Nulla életkedvvel mentem vissza a koliba, és akkor gondoltam egyet, hogy elhívom futni a Tibit. 

Ő A Tibi, akiket A-betűvel emlegetnek Pesten, azok nekem is  A-sok maradnak. 

A Tibiről még nem meséltem, ő mérleg (ez fontos. szerintem ezért fárasztjuk egymást ennyire), értetlen, hülyén röhög, flegma, egoista, de ezeket tök jó mértékben tartalmazza, és nem bunkózik, szóval azon kívül, hogy szarrá oltjuk egymást, egész jól megvagyunk. Ja, és ott lakik a koliban, teaházból ismerem. 

Szóval elmentünk a Városligetbe futni, és egész jó volt, persze utána megnéztük a szobrokat a Hősök Terén, meg azt a bazi nagy Budapest feliratot, és le kellett fényképeznem mellette... aztán csináltunk egy közös képet, mert annyira unszolt. Ja, és szerintem leszart egy madár, de szerinte nem, mert hogy színe nem volt, csak szaga, de leöntöttem magam fél liter vízzel féloldalt, és utána kevésbé bűzlött. Gyalog mentünk vissza a koliba. A Róbert Károly körút rohadt félelmetes sötétben. 

Ma reggel arra ébredtem, hogy nem tudok ébredni. Az agyam folyamatosan azt sulykolta belém, hogy semmi értelme nincs 10-kor felkelnem, sőt, akár maradhatnék ágyban fél ötig.  A szuperegóm aztán győzött, meg kellett csinálnom a házimat. Aztán jelzett a gyomrom, de képtelen voltam felöltözni, kilépni a házból, és megtenni 100 métert a kisboltig. Ültem a széken és remegve bámultam magam elé, próbáltam rávenni magam, hogy mozduljak meg. De nem.

Két óra és pár Adam Lambert szám után sikerült felöltöznöm, sminkelnem, és elindulnom, és közben hívtam Balázst, aki felébredt, és így nem mentem be az órámra, hanem vele voltam. Hát nem érezte túl jól magát, bántotta a tegnapi, pedig én már megbocsátottam neki, kicsit ki volt szegény, és meg is értem. Ettem két palacsintát, aztán indulnom kellett... 

Kicsit megkönnyebbültem a nap végére, a vonatút hosszú volt, de az idő pazar, és sikeresen meg is érkeztem, holnap iszunk Pattival bort, pezsgőt, meg sört, ami annyira nem hangzik jól, de ez a kínálat. 

És csütörtökön legkésőbb költözöm Balázshoz.

Tanulni nem szeretek, ez azért furcsa, mert lehettem volna ennyi erővel kasszás is, vagy virágkötő. De nekem kellett az egyetem, annak ellenére, hogy nem élvezem a tanulást.

A puskaírást annál inkább. És mint kiderült, tanulok is általa, úgyhogy tegnap, miután felvettem a múltkori fizumat Csengénél, nyomtam az ipart, és gyártottam egy írólapnyi apróbetűs puskát, feladva a magolást. Így biztonságban is éreztem magam a ma reggeli zh-n, ami fogalmam sincs, hogy sikerült. 

Mivel nem lettem kész a satírozós szarokkal, nem mentem be vizura, majd következő órára megpróbálok valamit alkotni, úgyis otthon leszek a hétvégén. Angolon kiharcoltuk magunknak, hogy filmet nézzünk, és ne kelljen projektet csinálni, kb úgy, hogy elkezdtünk énekelve beszélni, és a tanárnak annyira elege lett, hogy megadta magát, csak hagyjuk már abba.

Siker.

Utána elmentünk Balázzsal a DM-be, aztán benéztünk a Hádába, ahol én végül nem vettem semmit, csak neki egy farmert, mert már egy ideje keresett, és amúgy sem kapott tőlem semmit a szülinapjára meg a névnapjára, mert akkor épp nem tudtam kitalálni neki semmit. 

Később főztünk egy ebédet, majd elmentünk a szigetre, ahol szedett nekem virágokat.  ♥ Beszélgettünk, mászkáltunk a köveken, jól éreztük magunkat. A múltkori krízis óta sokkal jobban bánunk egymással, tényleg a türelem volt a kulcs... és őszintén remélem, hogy ez így is marad.

Elég fáradt vagyok, ráadásul holnap nyolcra megyek... utána meg délre a vakokhoz. Remélem, el tudok onnan szabadulni, hogy találkozzak anyával... 

Úgy összességében nagyon jó volt ez a nap, főleg a délután. :) és sütött a nap is. A feladataim köre pedig eggyel kisebb lett. 

Nagyon szégyellem magam a tegnapi nap után. No nem mintha részegen fetrengtem volna a hányásomban, vagy esetleg belőttem volna magam, hogy aztán lefeküdjek pár pattanásos természettudományos palántával. 

Azért szégyellem magam, mert terhemre vált a segítségnyújtás, holott erre fog épülni a munkám a jövőben. 

Már délben segítettem Csengének cipekedni a sütikkel, amiket a bálra készített, és Katával vállaltuk csak ezt a csodás feladatot, holott nekem egyébként semmi közöm a táncosokhoz, én csak úgy vagyok. 

Sikerült belepottyannom egy fiú ölébe a villamoson, az sem volt szándékos, majd elkísértem a lányokat a főpróbára, felvettem a műsort videóra, elcipeltem velük a sütiket a lakásba, és végre szabad voltam.

Balázs nem nyitott ajtót, elcigizgettem úgy tizenöt percig a lakás előtt, amikor is eszembe jutott a nagymamája, és felhívtam, hogy mi a helyzet, hol a fiúm, és miért nem enged be. 

Aludt. Ráfeküdtem a csengőre, mint az idegbeteg pizzafutár, és végre beengedett, álmosan, és tűrte a kb. öt percig tartó durcáskodásomat. 

Lassan elkészültünk, vettünk alkoholt, meg Csengének kaját, aztán elértünk a bál helyszínére. Ott már voltak páran, akikből nem hiányzott az alkohol, pedig az esemény még el sem kezdődött. Hosszú percekig lézengtünk, Csenge rohangált, mint egy félőrült, izgatottan a tánc miatt, nem sikerült elkapni hosszú időre. A csoporttársaim közül csak azokat láttam, akikkel még soha nem beszéltem. (Meg azokat is, akiket amúgy nem ismernék fel. Biztos ott voltak valahol.)

A táncok után fél órával sikerült összekerülni Csengével, bekeverni egy vodkanarancsot, és kimenni cigizni, de jött Kata is, aki szintén ivott a piából, szerintem jóval kevesebbet, mint mi. Meg ott volt Csenge törött lábú udvarlója, aki "csak azért gipszeltette át a lábát, hogy táncolni tudjon vele." 

Ez a fél óra jó volt. Aztán Kata kijelentette, hogy rosszul érzi magát, és menjünk ki vele a levegőre. Kurva hideg volt. Kint maradtunk vele Balázzsal, Csenge rájött, hogy a sütijei elkeveredtek valahol útközben, és nem kerültek a tálcákra, ezért elrohant, hogy előkerítse őket. Mondanom sem kell, nagyon élvezetes volt. Balázzsal szerettünk volna táncolni az élőzenére is. 

Kata bement, majd közölte, hogy hányingere van, ezért az okos emberek elküldték hányni. Fél órát álltam a női mosdó előtt, várva rá, hogy mikor jön ki, majd miután kidugta a fejét az ajtón, mondta, hogy amúgy nem hányt, már nem is érzi olyan rosszul magát. És ebben a pillanatban elkezdett összepakolni a zenekar. 

Olyan érzés volt, mintha a tizenkét éves húgom véletlenül felfalt volna egy doboz konyakmeggyet, és őt kísérgetném-terelgetném. 

Katát és kálváriáját magunk mögött hagyva elindultunk Balázzsal a karaoke szobába, ahol ő kért egy számot. Csenge pedig telefonált, hogy segítsünk, mert a gipszelt lábú bájgúnár sajnos - nem tud felállni. 

Elkezdtük keresni őket az épület környékén, de valahol kint voltak a picsában, én cipő nélkül baktattam Balázs után, aki kereste őket, de nem találta, és végül visszamentünk, mert jött az a szám, amit Balázs kért, Csenge meg azt mondta, megoldja egyedül. 

Ekkor már tudtam, hogy "amíg itt vagy, hagyj fel minden reménnyel". Lement a szám a sok üvöltő részeg között, nekiálltunk újra elérni Csengét, aki nem vette fel, aztán kerestük őket, körbejártuk az egész kócerájt, és nem voltak sehol. 

Végül miután lesírtam a sminkem, felvette a telefont, és mondta, hogy a buszmegállóban vannak. Remek, éppen indulni akartunk. Ott is ültek egymás mellett a csávóval, aki előtt egy nagy tócsa hevert. 

(Ennyire hülyének lenni...)

Röviden köszöntünk el, én szinte meg sem szólaltam, bámultam az öngyilkosjelölt-tekintetemmel az ellenkező irányba. És végül elérkezett a pillanat, amikor hazaindultunk, és minden megjavulhatott. 

Meg is javult. Kettesben voltunk, összebújtunk, és próbáltam túltenni magam azon, hogy a rettegett whatifek közül egyik sem vált valóra, csak sok másik. Igyekszem magam távol tartani Katától, és a mankós csávóktól. 

És soha többet nem megyek el egyetemi bulikra.

Én mondom nektek, a beszédpszichológia egy rettentő unalmas dolog. Főleg, ha az ember öt órán keresztül gondolattérképeket készít belőle. De azt tanultuk, hogy a gondolattérkép serkenti az agyműködést vagy mit, és hamarabb megtanulod az anyagot, ha órákat töltesz el azzal, hogy színes filcekkel pókhálóábrát rajzolsz egy jó nagy lapra. 

A harminc darab satírozott négyzettel lassan haladok, pedig hétfőre kell. Különböző domború mintájú felületeket kell satíroznom, de a koli ebben nem segít. A pénztárcámon, a csempén, a falon és a cipőtalpaimon kívül nem igazán találtam satírozható felületet. Nem baj, holnap Balázsnál alszom, ott úgyis annyi lom van, megszállom a lakást a szénceruzámmal. 

(HOGY LEHET ILYET KITALÁLNI??? HOGY LEHET EZZEL EMBEREKET TRAKTÁLNI???)

No mindegy. Ma nagyon aktív voltam. Mostanában sikerül az ébresztőm előtt felkelni, mindegy, hogy fél 8-ra, vagy fél 10-re állítom. Biztos ettől a szép tavaszi időtől van, meg a fényes koliszobától. 

Bementem a könyvtárba óra előtt, hogy visszavigyem az Általános pszichológia 1-et, és kivegyem a 3-at, mert hogy voltam olyan okos, hogy rosszat vettem ki ezelőtt. És hát nem volt meg. Pedig fontos lenne a hétfői zh-hoz. 

Ma nem volt szerencsém a közlekedéssel. A metrón konkrétan rám ült egy fiú, aki ügyet sem vetett rá, hogy én is ott vagyok, mellettem egy okostelefonozó, póthajas-szőrmebundás díszpinty trónolt, palástként terült szét a 101 kiskutya az ülésen mellette. A fiú, udvarolva a borzos hajú csajszinak az oldalán csak annyit mondott: bocsi! És szépen rám telepedett. Ránéztem a csicsolínára, és közöltem vele, hogy rá fogok ülni a kabátjára, folytatva a lavinát, mire eltette onnan, de nem lett könnyebb a helyzetem, próbáltam összehúzni magam, mint egy vállficamos pingvin, aki nem tud lapozni a könyvében. 

Na mindegy, szerencsére csak 3 megállót utaztam így. Átszállva a buszra kiválasztottam egy helyet, és beült mellém egy pocakos, erősen alkoholszagú bácsi, aki amúgy nem tűnt részegnek, valószínűleg azért, mert méretéből következtetve az egész hordót sikerült lenyelnie. Attól még bűzlött, nekem meg már minden bajom volt. 

De megoldottam a bevásárlást, most legalább van kajám. Holnap pedig bál. És még mindig nincs kedvem menni, szerintem a pánik. Balázzsal ma nem taliztam, de nem is volt jókedve a telefonból leszűrve. És már megint félek. 

Holnap délben találkozom Csengével, segítek neki az előkészületekben, aztán még nem tudom, hogyan tovább. Ha csak arra gondolok, hogy ki kell lépnem a házból, olyan, mintha egy időzített bombát nyeltem volna le. És ezen az sem segít, hogy van egy szép ruhám, hogy egész jól haladok a feladataimmal, hogy szép színe van a hajamnak, hogy holnap táncolni fogok, és tequilát tervezek inni, majd énekelni Csengével az I Came To Partyt ...és hogy anya kedden jön Pestre. Mert az jár a fejemben, hogy mi van, ha Balázsnak rossz kedve lesz, mi van, ha nem tudom megvigasztalni, mi van, ha Csengének valami rosszul esik, mi van, ha valami nem úgy sül el. És ezt a félelmet kurva nehéz legyőzni, pedig tisztában vagyok vele, hogy ezek a dolgok mindig benne vannak a pakliban, és ha az egész életemet úgy élem le, hogy a whatifeken agyalok, akkor elvesztegetem a... bulit.

Szóval ma is kemény meditációra lesz szükségem lefekvés előtt, holnap meg arra, hogy tudjak levegőt venni, amikor várok valakire. 

Elképesztő hangulatingadozásaim vannak. Biztos itt az ideje, hogy vámpírrá változzak, vagy valami.

Bementem órára. Jó kis két és fél órás kikapcsolódás volt, csak várná meg a tanár úr, amíg leírom az anyagot, mert azért ülök bent elvileg, hogy jegyzeteljek, mivel olyan hülye vagyok, hogy ha csak hallom, akkor nem tudom megjegyezni. 

A szemináriumot most az egyszer kihagytam, mert unalmas szokott lenni, és amúgy sem olvastam el a cikkeket. Majd legközelebb. Balázs főzött ebédet, meg volt egy kis időnk legalább, aztán eljöttem, hogy nekilássak a feladataimnak, de túl fáradt vagyok egyelőre. 

Ja, mégis lesz gólyabálunk pénteken - csodálatos. Most valahogy egyáltalán nincs hozzá kedvem, de ez alapján nem döntök. Majd lesz.

Megkaptam a filctollakat. Írtam is velük egy jó kis to-do-listet. 

Néha olyan jó lenne, ha valaki egy bézbózütővel állna mellettem, és fenyegetne, hogy rávegyem magam a feladataim elvégzésére...