Elég nehéz volt a hétvégém.

Pénteken szerettem volna óralátogatásra menni a volt iskolámba, azonban beiratkozás volt az elsősöknek, ezért nem mehettem. A péntekemet otthon töltöttem húgommal, de legalább befejeztem a satírozós feladatomat vizura. 

Már csütörtökön elkezdődtek a gondok, a panaszáradat. Anya és apa között nincs minden rendben, és nem is beszélik meg. Apa megsértődött, de nem hajlandó ezt kijelenteni, csak gesztusokkal jelzi. Anyának pedig éppen ebből van elege. 

Az estét Pattival töltöttük, Buffyt néztük, rágcsálnivalókkal tömtük magunkat, és sört ittunk szívószállal. Előkerült a bor is később, nevettünk, zombi arcot festettünk tesómnak, de nagy horderejű dolgok nem történtek. Ki akartam menni a szabadba, de elkezdett esni az eső, hideg volt, fújt a szél. 

Szombaton elmentünk öcsém vízilabdameccsére, mindkettőt nyerték, eddig elsők a bajnokságban. Ott apa nem szólt semmit, nem is értem, miért jött el egyáltalán, a végén kijelentette, hogy ő az egészből nem értett semmit. Otthon ment a balhé húgommal, aki tinikorának fénypontját éli, feladatom a békítés volt úgy, hogy igazából nem hallgat rám senki. Makacs családunk van.

Elvesztem mások problémáiban. 

A szombat estém tetőpontja az volt, amikor megírtam az új fejezetet a történetemből egy ültő helyemben, el is ment vele az éjszakám fele, és reggel már nem bírtam felkelni fél hétkor, hogy megnézzem az újabb meccseket. Apa most velem sem kommunikált úgy, ahogy máskor, olyan volt, mintha ott sem lett volna. Vártam, hogy visszajöjjek a nagyvárosba, mert úgy éreztem, megfulladok a feszültségben. 

Kicsit olyan érzés, mintha eljöttem volna otthonról, és minden összeomlott volna ezek után. 

A vonaton találkoztam Pannival, végigdumáltuk az egész utat, olyanok voltunk, mint két rossz tizenöt éves. Örültem, hogy végre beszéltem vele, elvégre régen nagyon jó barátnők voltunk. 

Balázs kijött elém a Keletibe, és elkísért a koliba, ahol megkínáltam az otthonról hozott finomságokkal, és végre picit összebújhattunk, beszélgethettünk. Úgy érzem, hogy ez a két nap rém lassan fog eltelni, már csak azért is, mert várom, hogy újra együtt feküdjünk le, és együtt ébredjünk. 

Most valahogy motiváltnak érzem magam, szeretném végre kézben tartani a dolgokat. Sietnem kell a beadandókkal, a tanulással, és nem akarok idegbeteg lenni. Haladnom kell, de még mindig nem érzem úgy, hogy valaha is képes leszek elvégezni az egyetemet. De anya megnyugtatott, hogy régen ő is pontosan ugyanezt gondolta, aztán kitüntetéses diplomája lett...

Most megyek, és lefekszem aludni. Holnap csak egy órára megyek, de előtte muszáj tanulnom. És annyira reménykedem abban, hogy végre minden úgy alakul, ahogy szeretném...