Én mondom nektek, a beszédpszichológia egy rettentő unalmas dolog. Főleg, ha az ember öt órán keresztül gondolattérképeket készít belőle. De azt tanultuk, hogy a gondolattérkép serkenti az agyműködést vagy mit, és hamarabb megtanulod az anyagot, ha órákat töltesz el azzal, hogy színes filcekkel pókhálóábrát rajzolsz egy jó nagy lapra. 

A harminc darab satírozott négyzettel lassan haladok, pedig hétfőre kell. Különböző domború mintájú felületeket kell satíroznom, de a koli ebben nem segít. A pénztárcámon, a csempén, a falon és a cipőtalpaimon kívül nem igazán találtam satírozható felületet. Nem baj, holnap Balázsnál alszom, ott úgyis annyi lom van, megszállom a lakást a szénceruzámmal. 

(HOGY LEHET ILYET KITALÁLNI??? HOGY LEHET EZZEL EMBEREKET TRAKTÁLNI???)

No mindegy. Ma nagyon aktív voltam. Mostanában sikerül az ébresztőm előtt felkelni, mindegy, hogy fél 8-ra, vagy fél 10-re állítom. Biztos ettől a szép tavaszi időtől van, meg a fényes koliszobától. 

Bementem a könyvtárba óra előtt, hogy visszavigyem az Általános pszichológia 1-et, és kivegyem a 3-at, mert hogy voltam olyan okos, hogy rosszat vettem ki ezelőtt. És hát nem volt meg. Pedig fontos lenne a hétfői zh-hoz. 

Ma nem volt szerencsém a közlekedéssel. A metrón konkrétan rám ült egy fiú, aki ügyet sem vetett rá, hogy én is ott vagyok, mellettem egy okostelefonozó, póthajas-szőrmebundás díszpinty trónolt, palástként terült szét a 101 kiskutya az ülésen mellette. A fiú, udvarolva a borzos hajú csajszinak az oldalán csak annyit mondott: bocsi! És szépen rám telepedett. Ránéztem a csicsolínára, és közöltem vele, hogy rá fogok ülni a kabátjára, folytatva a lavinát, mire eltette onnan, de nem lett könnyebb a helyzetem, próbáltam összehúzni magam, mint egy vállficamos pingvin, aki nem tud lapozni a könyvében. 

Na mindegy, szerencsére csak 3 megállót utaztam így. Átszállva a buszra kiválasztottam egy helyet, és beült mellém egy pocakos, erősen alkoholszagú bácsi, aki amúgy nem tűnt részegnek, valószínűleg azért, mert méretéből következtetve az egész hordót sikerült lenyelnie. Attól még bűzlött, nekem meg már minden bajom volt. 

De megoldottam a bevásárlást, most legalább van kajám. Holnap pedig bál. És még mindig nincs kedvem menni, szerintem a pánik. Balázzsal ma nem taliztam, de nem is volt jókedve a telefonból leszűrve. És már megint félek. 

Holnap délben találkozom Csengével, segítek neki az előkészületekben, aztán még nem tudom, hogyan tovább. Ha csak arra gondolok, hogy ki kell lépnem a házból, olyan, mintha egy időzített bombát nyeltem volna le. És ezen az sem segít, hogy van egy szép ruhám, hogy egész jól haladok a feladataimmal, hogy szép színe van a hajamnak, hogy holnap táncolni fogok, és tequilát tervezek inni, majd énekelni Csengével az I Came To Partyt ...és hogy anya kedden jön Pestre. Mert az jár a fejemben, hogy mi van, ha Balázsnak rossz kedve lesz, mi van, ha nem tudom megvigasztalni, mi van, ha Csengének valami rosszul esik, mi van, ha valami nem úgy sül el. És ezt a félelmet kurva nehéz legyőzni, pedig tisztában vagyok vele, hogy ezek a dolgok mindig benne vannak a pakliban, és ha az egész életemet úgy élem le, hogy a whatifeken agyalok, akkor elvesztegetem a... bulit.

Szóval ma is kemény meditációra lesz szükségem lefekvés előtt, holnap meg arra, hogy tudjak levegőt venni, amikor várok valakire.