Nem mennek valami jól a dolgok. De legalább pozitív vagyok a 3-án írandó vizsgáim iránt. Közben pedig itthon tanulok, néha sírok egy kicsit, és próbálok nem keseregni olyan dolgok miatt, amiken egyelőre nem tudok változtatni.

Kicsit eltűntem, de megvolt az oka. És most sem maradok sokáig.

Meglett a neurológia, 3-as lett, a szociológiám ötös lett, bár amikor tanultam volna, vihar volt, és túlságosan frusztráltan éreztem magam egyedül a lakásban. De végül sikerült. 

Meg kell szoknom az egyedüllétet, ugyanis Balázs tegnap hazaköltözött. Hétfőn már kezd az új munkahelyén. Én pedig kedden anatómiázok. Isten óvjon. 

Most itthon vagyok. Levágattam a hajam. Végre lehullott a fejemről három év.

Szereztem két jegyet a Hollywood Undead koncertre Csengének meg nekem, de valahogy nem tudok örülni neki, amíg ennyi vizsga van a fejemen. 

Úgyhogy megyek is tanulni.

Esküszöm, ez volt a nap fénypontja. 

Vásárolgattam egy kicsit, és már a múltkor is megkívántam a gyrost, ezért a plázából kifelé jövet gondoltam veszek fel pénzt, mert nem volt nálam konkrétan semmi 1-2 tízforintoson kívül. 

Az automata viszont közölte, hogy ő aztán húszezresnél kisebb címletet nem hajlandó adni, én meg a fejemet vertem a falba, mert annyi már nem volt a kártyámon. Sejtettem én, hogy éhen maradok, mert az ilyen kis gyrosozókban, ahová én is szoktam járni (na jó, eddig kétszer voltam) nem szokott lenni kártyás fizetés.

Na nem baj, gondoltam megér egy próbát, és beköszöntem a srácnak.

- Szia, lehet nálatok kártyával fizetni?

- Szia, sajnos nincs kártyás fizetés.

- Á, akkor mindegy, nekem sajnos nincs készpénzem... 

- Nem baj, majd később kifizeted, úgyis szoktál jönni.

Persze elkezdtem mentegetőzni, dehogyis, nem kell. Erre tényleg nem számítottam. Az "úgyis szoktál jönni" az tényleg csak két alkalom volt, az egyik még novemberben, a másik pedig a napokban. 

Na mindegy. Vigyorogva flangáltam a hitel-gyrosommal.

A fejlődéstan vizsgáról ne essék szó. Majd az utóvizsga után esetleg mesélek... :D

A gyros leülepedése után edzeni szeretnék... aztán rávenni magam a szociológia-tanulásra. 

Végre megvannak a lencséim *_* 

JA, TESÓMÉK ARANYÉRMESEK LETTEK!!!!!

Illik azért ide is rakni valamit. 

Holnap vizsgázom fejlődéstanból, kezdek egy kicsit fáradni egész napos vázlatírás és olvasás után, és mostanában nem alszom túl jól, aminek fő oka lehet az, hogy keskeny az ágy, és Balázs folyamatosan párnának használja valamelyik testrészemet. 

Közben, hogy azért az összes agytekervényem működjön, iszonyatosan pörög az agyam a Tizennyolcon, és egy új történetkezdemény forog a fejemben, amit nem tudom, mikor fogok megvalósítani, de eddig már ez a 3. ilyen, a másik kettőből azt hiszem, nem lesz semmi. Néha így elkopnak a jó ötletek. Főleg akkor, ha a mesenchyma és a velőcső záródási rendellenességek töltik ki a gondolataim nagy részét.

Jövő héten Balázs megy haza, véglegesen, én még maradok, de lehet, hogy a hétvégét otthon töltöm, ez még nem fix. Jó lenne igazából, csak bonyolult megszervezni B költözése miatt. De tudjam le a holnapi vizsgát, és akkor tisztábban fogok látni, valamint készülhetek a csütörtöki szociológiára. 

Kedden színházba megyünk. ^^ Ennyi jó dolog van a héten, meg az, hogy holnap ha minden igaz beszerzem a kontaktlencséimet, és vásárolok ezt-azt. És edzek vagy futok. 

Na megyek vissza, olvasom a jegyzeteket.

Tudom, hogy egy ideje nem írtam, de a hétvégén nem jutottam géphez, ez a hét pedig elég húzós volt. Azért megpróbálom összefoglalni a történteket.

Pénteken együtt bulizott az otthoni társaság, Patti, Balázs, Boldi, a két Máté, Peti, Dani és a frissen sült barátnője. Vegyes érzelmeim voltak. Már isten tudja hanyadszor történik meg a fiatalemberek indokolatlan hirtelen berúgása a környezetemben, úgyhogy nem is firtatnám Boldit, aki leitta magát a buli elején, és édes álomra hajtotta fejét a hintaágyban. Na de aztán talpra állt. Csak addig unatkoztunk. 

Úgy összességében nem volt rossz a buli, a végén már nagyon haza akartam menni, de Peti meg Balázs szarakodtak. Másnap reggel pedig 7 órás ébresztővel indultunk Nyíregyházára, megnézni a bajnoki vízilabdadöntőt. 

Én ilyen ormótlanul még életemben nem ordítottam. Ugráltam a medence szélén és screameltem. Ez persze nem volt elég, az egyébként hihetetlenül bunkó nyíregyiek elvitték az aranyat, és olyan büszkék voltak rá, mintha tisztességesen játszottak volna. Nem elég, hogy egy évvel idősebbek voltak az összes játékosunknál, még volt egy leigazolatlan játékosuk is. Na mindegy. A fiúk így is ezüstösek. Este összegyűlt a csapat Balázséknál, és volt  egy kellemes, tequilázós-beszélgetős esténk. 

Másnap ismét meccsre mentünk, de akkor már csak az ottani usziba, és öcsémék játszottak. Nyertek mindent, hihetetlen fölénnyel. Az egyik meccs talán 21-1 lett, a másik 18-5. Szóval visszavertük Nyíregyházát kis korcsoporttal. Bár ők szimpatikusak voltak, az edző is, meg a gyerekek is. 

Hogy ne csak a sportról szóljak, Balázs szerzett munkát otthon, és kijelentette, hogy hazaköltözik. Ezért én is kitaláltam, hogy egyedül nem fogok az 50 fokos koliba maradni Pesten. Csak nekem sokkal nehezebb otthon munkát találni, bár még mindig ott van a közmunka, a kapálás... 

És akkor tegnap hívott anya, hogy beszélt a vezető gyógypedagógussal a munkahelyén, és nagyon örült nekem, azt mondta, ha nem kell utánam jutalékot fizetni, akkor fel tudna venni nyárra. Ha meg tudják oldani, hogy közmunkásként utaljanak át oda, akkor konkrétan fizetett szakmai gyakorlatom lenne a nyáron, aminek rohadtul örülnék!

Persze nem élem bele magam. Illetve próbálom nem beleélni magam. 

Tegnap megírtam a beszédpszichót, segítséggel, és nagyon remélem, hogy meglesz a 70%... komolyan, egy beszédtanár olyan kérdéseket tett bele, hogy mondattanilag az nem volt esztétikus. Magyarul nem értettem a kérdést. 

Ma pedig neurológiából írtam, ami persze sokkal jobban érdekel, és emiatt sokkal jobban tudtam rá tanulni. Itt viszont nagyobb a tét. És remélem, meglett. Sok mindent tudtam, sok mindent pusmogtunk egymásnak. És párat azért tippeltem. De érzem, hogy benne van a tanulás, amit ráfordítottam. 

Úgy érzem, minden rendben lesz, ha tényleg otthon leszek nyáron. Soha nem voltam még ilyen reménnyel teli. 

Szeretek itthon lenni.

A mai napom abszolút produktívan telt. Reggel felkeltem, kiültem a napra tanulni, vártam, hogy Balázs hívjon. Olyan meleg volt az udvaron, hogy leégett a lábam. O.o 

Aztán végül jött a hívás. Minden rendben. Nem sikerült rosszul az érettségi. Igazából büszke vagyok rá... visszagondolva arra, mi mindenen ment keresztül az utóbbi évben. Kudarcok sora érte, és bár tudom, milyen makacs, biztos tanult valamit. Fejlődött. 

Tanulás után tornáztam egy jót. Mostantól minden nap edzeni akarok. Valahogy meg akarom oldani, mert ha visszamegyek a koliba, félek, nem lesz rá lehetőségem... ezért még mindenképpen formába kellene lendülnöm addig... 

Találkoztam Pattival meg Fruzsival, őt már jó ideje nem láttam, örültem is neki, végre tudtunk beszélni...

Elmentünk futni, igaz, hogy esett az eső, de mire kiértünk, szivárványokat és csodaszép felhőket láttunk. 

Rohadtul hiányzik a régi életem.

Futás után söröztünk, dumálgattunk. Jól éreztem magam. Nem akarok visszamenni...

Holnap megyek Balázshoz, este megünnepeljük Boldi szülinapját, és már nem is jövök haza. Szombaton pedig megnézzük a vízilabdadöntőt!!! Nagy szurkolás lesz. :D Vasárnap is nézünk meccset. 

Remélem, kicsit feltöltődök. Nem merek a jövőbe nézni. Túl jó volt a ma.

Kiderült, hogy én is csinálok funny dolgokat álmomban. 

Állítólag Balázs odabújt hozzám, amikor hazaért, én meg egy ormótlan grimaszt vágtam rá. Elkezdett nevetni, és azt mondta: "Vicces vagy." Én meg büszkén:

"Tudom. Direkt csináltam."

Aztán húsz másodpercig tátogtam csücsörítve.

Én ebből semmire sem emlékszem. Amire emlékszem, az az, hogy félhomály van, a rosszul járó óra fél 4-et mutat, és felkelek, és éber maradok, isten tudja miért. Aztán rázúdítom a tegnapi nap fájó eseményeit. Aztán átköltözöm a másik szobába, aztán rájövök, hogy utálom azt a szobát, elszívunk egy cigit, és visszamegyek mellé az ágyba.

Tudom, hogy magamra vettem a hülyeségeket, tudom, hogy nem tehet róla, hogy pont azt a fornettit nem szereti, amit én vettem, tudom, hogy nem tehet róla, hogy őszinte. 

Mit tehetnék még, hogy ne érezzem értelmetlennek az életem? Csinálom a sulit, tanulok, barátkozom, van valaki mellettem... de mégis úgy érzem, hogy semmi értelme az egésznek. Miért csinálom? Mivel lesz jobb? Egyetlen porcikám se tudja elképzelni, milyen az, amikor minden klappol. Pedig nem voltam ám ilyen. 

Hogy csinálják ezt végig mások? Öreg nénik, akiknek meghalt a férjük, és az unokák is leszarják a fejüket? 

Kiestem a körforgásból. Nem értem a fajunkat.

És az nyugtat meg, hogy valakinek tényleg szüksége van rám. Ez az egy, amiért még itt vagyok. Csak szar, amikor ezt a feladatomat nem tudom teljesíteni. Amikor mindig csak adnék, de senki se kéri. Amikor tényleg nincs kire támaszkodni. 

Egyedül vagyok, mint a farkam.

Na mindegy, nem depizek amúgy, ezek csak puszta kérdések, amik átjárják a gondolataimat, amikor éppen azon gondolkodom, miért, minek, stb.

 Végül megbeszéltük a dolgokat, és aludtunk. Én már csak 1-2 órát, aztán felkeltem, hogy vonatjegyet vegyek és összepakoljak. Aztán kiderült, hogy elmarad a negyedkettős órám, úgyhogy ugrasztottam Balázst, hogy érjük el a fél 4-es vonatot. 

Egész úton sakkoztunk. (furcsa tények rólam rovat: A bőröndömben mindig van egy szerencsétlen bábukból összerakott home-made mágneses sakk készlet. A biztonság kedvéért.)

A buszon az ikarus hangját utánoztuk. Durva, mert kb. egy óra volt az út, és végig berregtünk, brummogtunk és sziszegtünk. Egy csávó a közelünkben már teljesen ki volt tőlünk készülve.

Rég éreztem ilyen jól magam. Ami furcsa, tekintve, mit játszottunk le hajnalban. De visszanézve már csak olyan, mint egy film. Néha úgy érzem, hogy az életem egy két szálon futó regény. Néha itt, néha ott. 

Kezdek egyre jobban hinni annak a sztereotípiának, hogy mi, nők, hisztisek vagyunk. 

Talán túl sok az az x kromoszóma. De minden ismerősön-ismeretlenen, barátnőmön észreveszem, hogy a kapcsolat kezdete után, mikor a rózsaszín felhő elkúszott a picsába, jön a hiszti. Ezt persze van, aki jól kezeli, van, aki alapból ilyen hisztis, ezért nem tud kialakulni normális kapcsolata, és van, akinek tönkreteszi a kapcsolatát. 

Mert ugye mondják, hogy KOMMUNIKÁCIÓ, kommunikálni kell, mondani, ha valami bajod van. Szerintem mi mondjuk, és egyre többet mondunk. És valahogy talán tudat alatt egyre több bajunk keletkezik. 

De nincs is ezzel semmi baj. Csak ma én durcás vagyok.

Reggel bementem a kis hülye órámra, előadtuk a katasztrofális prezentációnkat, és beadtuk, amit be kellett. Ezek után vettem egy csomag fornettit, hogy Balázs tudjon mit enni. Nem igazán van étvágya, munka előtt mindig ideges, ezért gondoltam, azt biztos megeszi. 

Amikor felkeltettem, elújságoltam a híreket, például azt, hogy felvettek a koliba jövőre is. Erre megkaptam, hogy de minek jelentkeztem oda, kint van, rossz helyen van, ő úgyse megy oda jövőre, meg hogy külön leszünk. Én meg néztem rá, mint egy hülye gyerekre, és közöltem vele, hogy nagyon jó dolog, hogy neki a fél rokonsága a városban van, és akad üres ágy számára, de nekem a koli az egyetlen biztos pont. Ha meg albérletet akarnánk, az egész hetünk sulival és munkával telne, és még úgy is szűkösen jönnénk ki. 

Tényleg teljesen értetlenül álltam a dolog felett. Mintha lenne más megoldás. Persze, mehettem volna levelezőre, és akkor most otthon lennék, doing nothing. De lehet, hogy a lelki állapotomnak jót tenne. 

Ezek után átjött Csenge, mert hozta a töltőt, amit tegnap kölcsönkapott tőlem, és megkérdezte, nem nézünk-e egy-két Soul Eatert, én meg úgy voltam vele, hogy miért ne. Persze Balázsnak ez se tetszett, és bunkózott, utána meg mondta, hogy de hát ő velem szeretett volna lenni. 

Nice try. 

Aztán fürdés közben közölte, hogy a múltkor, amikor itt aludt a Csenge barátja, akkor nyitva hagyta a tusfürdőjét zuhanyzás után. Ilyenkor már úgy éreztem, szeretnék bevenni egy bogyót, hogy összezsugorodjak, és lehúzzam magam a vécén. Mert egyébként nem férek bele.

A hab a tortán a fornetti volt. Direkt vettem sósat, mert azt jobban szereti. De beleharapott, és közölte, hogy ne haragudjak, de nem kell neki. (Amit főzök, abból nem eszik egyébként, ezért vettem valamit direkt)

Szóval off. Úgy érzem, egy kurva önálló döntést nem hozhatok anélkül, hogy ne basszanak le miatta. 

Márpedig fogok. 

Ma reggel elaludtam. Sose történt még ilyen velem. Mondjuk lehet, hogy azért, mert fél ötkor még felkeltem egy kicsit sírni. 

A tudatalattim egyszerűen nem akart iskolába menni. És visszaaludtam az ébresztő kinyomása után. Illetve becsuktam a szemem.

Negyven percre.

No mindegy. Megtudtam a beszéd zh eredményeket. Megvan a 70%! Szóval rá kell gyúrni a következőre. És akkor nem kell vizsgáznom, hanem megajánlott jegyet kapok... elég király lenne. 

Fejlődéslélektanból is megvan az 50%, ami ugyan csak arra jó, hogy nem -5-ről indulok vizsgán, hanem 0-ról. De nem akarok megbukni.

Elkészült a portfólióm. A csapattársaim most szívnak, mert én itt ülök, sörözök és James Bluntot hallgatok, nekik meg most jutott eszükbe gondolkodni. Illetve most sem, mert mindent én kezdtem el. Nem tudom, meddig akarták még húzni, de én nem akartam éjfélig ülni a gép előtt. 

Tele vagyok kiütéssel. Először azt hittem, csípés, de nem hiszem, hogy bármi is meg tudna itt csípni. Na mindegy.

Szerdán megyek haza Balázzsal. És tanulok, mert tanulni jó...

Vannak helyzetek az életemben, amikor már el sem hiszem, ami történik. Rossz ponyvaregény, de tényleg.

Tegnap ismét négyesben voltunk, Csenge elhozta az új barátját (nem mondhatom azt, hogy barátja, mert nem beszélték ezt meg, de hát úgy látszik, dúl a love). De hogy ember hogy tud ennyire benyomni...

Mióta Pesten élek, szembesülök azzal, hogy az emberek a huszadik évükre, vagy később sem tudják kitapasztalni saját szervezetük alkohol-drog-és teherbírását. 

Itt vagyok én, ritkán és mértékkel iszom, nem drogozom - és lehet mondani, hogy korán kezdtem, de végül is hasznomra vált, mert lassan húszévesen nem hányok már szét mindent egy buli után, és nem viselkedek hölgyhöz méltatlanul. A büfögést és a köpködést leszámítva, amik ritkán ugyan előfordulnak nálam. Ezzel szemben velem egykorú, vagy idősebb emberek képesek úgy viselkedni, mint koraérett tizenhárom éves a diszkóban, akinek ginát tesznek a poharába.

Csak őket a saját szerencsétlenségük erőszakolja meg.

Na mindegy, fergeteges este volt, ennyit írtam le belőle, de szerintem elég is. Szeretném már végre jól érezni magam. Az elmúlt napokban csak rohangáltam, mint a mérgezett egér, meg olyan dolgokat vittem véghez, amiket igazán nem magam miatt csináltam. 

A torta, amit Balázs nagynénjének a szülinapjára sütöttem, katasztrofálisan nézett ki egyébként. Indult az egész úgy, hogy olyan tortával kellett előrukkolnom, amihez hasonlót még nem csináltam, ezáltal sík ideg voltam, hogy nem fog jól sikerülni. Összeraktam a tésztát végül, szépen összegyúrtam. Kerestem a sodrófát, de hiába. A múltkor még megvolt, a helyén. Most a nagymama elrakta valahova. Vagy eltört. Vagy nem tudom. Így hát az előző nap elfogyasztott bor üvegével próbáltam kinyújtani a tésztát. Próbáltam, ugyanis össze-vissza tört, foszlott, életemben nem láttam még ilyen tésztát. Balázs végül összegyúrta-ütötte olyanra, hogy rondán bele tudjuk nyomkodni a formába. 

Persze megégett a széle, miért ne. Azon paráztam, hogy az alja is tiszta égett. Sebaj, betettük a tortadobozba, ami még a metrómegállóban elszakadt, ezért ölelni kellett a tortát.

De végül mindenkinek ízlett. Nem tudtam, hogy a pesti embereknél szokás cukrászdából süteményt vinni bulikra. Ennek örömére az én tortám volt az egyetlen házi, tehát még egy picit égetve is osztatlan sikert aratott. De annyira, hogy az ünnepelt csak egy falatott tudott enni belőle a végén. 

A projektem kész van, most már csak a csapatét kellene összehozni. De a többiek nem írnak, én meg nem fogom törni magam. Eleget dolgoztam már rajta, úgy érzem. Most egy kicsit gondolkodjanak ők is.

Hát ennyi.