Vannak helyzetek az életemben, amikor már el sem hiszem, ami történik. Rossz ponyvaregény, de tényleg.

Tegnap ismét négyesben voltunk, Csenge elhozta az új barátját (nem mondhatom azt, hogy barátja, mert nem beszélték ezt meg, de hát úgy látszik, dúl a love). De hogy ember hogy tud ennyire benyomni...

Mióta Pesten élek, szembesülök azzal, hogy az emberek a huszadik évükre, vagy később sem tudják kitapasztalni saját szervezetük alkohol-drog-és teherbírását. 

Itt vagyok én, ritkán és mértékkel iszom, nem drogozom - és lehet mondani, hogy korán kezdtem, de végül is hasznomra vált, mert lassan húszévesen nem hányok már szét mindent egy buli után, és nem viselkedek hölgyhöz méltatlanul. A büfögést és a köpködést leszámítva, amik ritkán ugyan előfordulnak nálam. Ezzel szemben velem egykorú, vagy idősebb emberek képesek úgy viselkedni, mint koraérett tizenhárom éves a diszkóban, akinek ginát tesznek a poharába.

Csak őket a saját szerencsétlenségük erőszakolja meg.

Na mindegy, fergeteges este volt, ennyit írtam le belőle, de szerintem elég is. Szeretném már végre jól érezni magam. Az elmúlt napokban csak rohangáltam, mint a mérgezett egér, meg olyan dolgokat vittem véghez, amiket igazán nem magam miatt csináltam. 

A torta, amit Balázs nagynénjének a szülinapjára sütöttem, katasztrofálisan nézett ki egyébként. Indult az egész úgy, hogy olyan tortával kellett előrukkolnom, amihez hasonlót még nem csináltam, ezáltal sík ideg voltam, hogy nem fog jól sikerülni. Összeraktam a tésztát végül, szépen összegyúrtam. Kerestem a sodrófát, de hiába. A múltkor még megvolt, a helyén. Most a nagymama elrakta valahova. Vagy eltört. Vagy nem tudom. Így hát az előző nap elfogyasztott bor üvegével próbáltam kinyújtani a tésztát. Próbáltam, ugyanis össze-vissza tört, foszlott, életemben nem láttam még ilyen tésztát. Balázs végül összegyúrta-ütötte olyanra, hogy rondán bele tudjuk nyomkodni a formába. 

Persze megégett a széle, miért ne. Azon paráztam, hogy az alja is tiszta égett. Sebaj, betettük a tortadobozba, ami még a metrómegállóban elszakadt, ezért ölelni kellett a tortát.

De végül mindenkinek ízlett. Nem tudtam, hogy a pesti embereknél szokás cukrászdából süteményt vinni bulikra. Ennek örömére az én tortám volt az egyetlen házi, tehát még egy picit égetve is osztatlan sikert aratott. De annyira, hogy az ünnepelt csak egy falatott tudott enni belőle a végén. 

A projektem kész van, most már csak a csapatét kellene összehozni. De a többiek nem írnak, én meg nem fogom törni magam. Eleget dolgoztam már rajta, úgy érzem. Most egy kicsit gondolkodjanak ők is.

Hát ennyi.