ZENE BE! NAGYON JÓ!

Tegnap ahogy ültem a vonaton, izzadtan és fáradtan a vizsga után, elkezdett kiszivárogni belőlem minden, amit az elmúlt napokban magamba fojtottam. 

Meg is írtam Balázsnak, hogy nem érzem jól magam, és nem biztos, hogy jó ötlet, ha ott alszom nála. Szívesebben lettem volna egyedül. Úgy éreztem, két dolog tenne jót. Ha mindenki nyalná a seggem, vagy ha mindenki békén hagyna. Az utóbbira mindig több esély van.

A pánik kezdett eluralkodni rajtam, és imádkoztam, hogy ne bőgjem el magam a fura srác mellett, akivel egy fülkében ültem. De végül azt írta Balázs, hogy ma mindent megbeszélünk, és megnyugodtam.

Sokáig voltunk este. Fél egykor ment el az a csapat munkásember, a legvidámabb újra és újra sört kért, Balázs pedig szüneteiben "órát szerelt" a pulton, annyira fáradt volt. 

Ingerült voltam, ragadtam a kosztól, a lábam beleizzadt a tornacipőmbe, nem volt meleg víz, és sírtam.

És beszéltünk. Nem vagyok biztos benne, hogy valaha is teljesen érteni fogjuk egymást. De mégis mindig az a vége, hogy tenni akarunk egymásért, azért, hogy a másiknak jobb legyen. Még akkor is, ha ő elfelejti minden haragját, én pedig rettegek a rossz dolgok ismétlődésétől, és ez néha összeférhetetlennek tűnik. Még akkor is, ha nulla időnk van együtt lenni, és semmit nem tudunk együtt csinálni.

Azt mondta, nem látom a jót.

Azt mondtam, azért vagyok még itt, mert látom a jót, és várom, hogy még legyen olyan is.

Csak nem mondom.

Este összebújtunk, és minden rendben volt. Reggel is. Kiröhögött, amikor cigizni hívtam azok után, hogy kijelentettem, leszokok, és kiröhögött, amikor megkérdeztem, mégis mekkora túrógombócokat gyúrjak. És örültem, hogy kiröhög, hogy hajlandó velem újra kekeckedni és hogy együtt nevetünk. 

És a kocsiban ültünk. Nem, nem abban, azt már összetörte. Abban a kocsiban, amiről egyszer elhagytuk az alváz egy részét, aztán defektet kaptunk vele a bolt előtt egy tortával, és nem találtuk a pótkereket.

És szar idő volt egész nap.

Ma kipakoltam az emlékes dobozomat. Még volt is róla egy bejegyzés a régi blogomban, (naaaaaaaaagyonrégi) amikor összepakoltam. 2011 volt.

Durva, hogy csak négy év telt el azóta, de mégis kidobtam néhány dolgot. Régi levelek, vonatjegyek, amik isten tudja, hova szóltak, és bulis karszalagok, de ki tudja már, mi történt azokon a bulikon...

De nem azért dobtam ki őket, mert nem tudtam elviselni. Szép lassan minden, ami elmúlik, nem jelent semmit. Elhalványul. 

Mégis van sok dolog, amiről szeretném, ha lenne valami megfoghatóm, hogy belepakoljam egy dobozba.

(Én biztos az a gyilkos lennék, aki a szerettei darabjait egy cuki kis emlékfagyasztóládában gyűjti. Vagy csak túl sok gyilkos elméket néztünk Balázzsal, amíg nem jött vendég. )

Most új lappal indítok. Elsejétől elvileg dolgozom, jobb esetben. Addig kicsit művészkedem majd. Petinek szülinapja van ma, lehet, hogy bulizunk is. De olyan fáradt vagyok, alig élek. És igen, egyébként tényleg leszokok a cigiről, csak a maradékot szívtam el ma. 

Azt hiszem, minden rendbe fog jönni.

(EZT MUSZÁJ leírnom: tegnap a kocsmában egy fickó azt magyarázta, hogy ha a farkadba vazelint fecskendezel, akkor kétszer olyan vastag lesz, mint volt. a poén az, hogy Balázs akarata ellenére is megpillanthatta a becses kísérleti szerszámot, melynek látványa mindkettőnket kísért (igen, elmondta, és vizuális vagyok), és mostantól, ha valamelyikünk az öklét mutatja, akkor a másik röhög.)