Nagyon szégyellem magam a tegnapi nap után. No nem mintha részegen fetrengtem volna a hányásomban, vagy esetleg belőttem volna magam, hogy aztán lefeküdjek pár pattanásos természettudományos palántával. 

Azért szégyellem magam, mert terhemre vált a segítségnyújtás, holott erre fog épülni a munkám a jövőben. 

Már délben segítettem Csengének cipekedni a sütikkel, amiket a bálra készített, és Katával vállaltuk csak ezt a csodás feladatot, holott nekem egyébként semmi közöm a táncosokhoz, én csak úgy vagyok. 

Sikerült belepottyannom egy fiú ölébe a villamoson, az sem volt szándékos, majd elkísértem a lányokat a főpróbára, felvettem a műsort videóra, elcipeltem velük a sütiket a lakásba, és végre szabad voltam.

Balázs nem nyitott ajtót, elcigizgettem úgy tizenöt percig a lakás előtt, amikor is eszembe jutott a nagymamája, és felhívtam, hogy mi a helyzet, hol a fiúm, és miért nem enged be. 

Aludt. Ráfeküdtem a csengőre, mint az idegbeteg pizzafutár, és végre beengedett, álmosan, és tűrte a kb. öt percig tartó durcáskodásomat. 

Lassan elkészültünk, vettünk alkoholt, meg Csengének kaját, aztán elértünk a bál helyszínére. Ott már voltak páran, akikből nem hiányzott az alkohol, pedig az esemény még el sem kezdődött. Hosszú percekig lézengtünk, Csenge rohangált, mint egy félőrült, izgatottan a tánc miatt, nem sikerült elkapni hosszú időre. A csoporttársaim közül csak azokat láttam, akikkel még soha nem beszéltem. (Meg azokat is, akiket amúgy nem ismernék fel. Biztos ott voltak valahol.)

A táncok után fél órával sikerült összekerülni Csengével, bekeverni egy vodkanarancsot, és kimenni cigizni, de jött Kata is, aki szintén ivott a piából, szerintem jóval kevesebbet, mint mi. Meg ott volt Csenge törött lábú udvarlója, aki "csak azért gipszeltette át a lábát, hogy táncolni tudjon vele." 

Ez a fél óra jó volt. Aztán Kata kijelentette, hogy rosszul érzi magát, és menjünk ki vele a levegőre. Kurva hideg volt. Kint maradtunk vele Balázzsal, Csenge rájött, hogy a sütijei elkeveredtek valahol útközben, és nem kerültek a tálcákra, ezért elrohant, hogy előkerítse őket. Mondanom sem kell, nagyon élvezetes volt. Balázzsal szerettünk volna táncolni az élőzenére is. 

Kata bement, majd közölte, hogy hányingere van, ezért az okos emberek elküldték hányni. Fél órát álltam a női mosdó előtt, várva rá, hogy mikor jön ki, majd miután kidugta a fejét az ajtón, mondta, hogy amúgy nem hányt, már nem is érzi olyan rosszul magát. És ebben a pillanatban elkezdett összepakolni a zenekar. 

Olyan érzés volt, mintha a tizenkét éves húgom véletlenül felfalt volna egy doboz konyakmeggyet, és őt kísérgetném-terelgetném. 

Katát és kálváriáját magunk mögött hagyva elindultunk Balázzsal a karaoke szobába, ahol ő kért egy számot. Csenge pedig telefonált, hogy segítsünk, mert a gipszelt lábú bájgúnár sajnos - nem tud felállni. 

Elkezdtük keresni őket az épület környékén, de valahol kint voltak a picsában, én cipő nélkül baktattam Balázs után, aki kereste őket, de nem találta, és végül visszamentünk, mert jött az a szám, amit Balázs kért, Csenge meg azt mondta, megoldja egyedül. 

Ekkor már tudtam, hogy "amíg itt vagy, hagyj fel minden reménnyel". Lement a szám a sok üvöltő részeg között, nekiálltunk újra elérni Csengét, aki nem vette fel, aztán kerestük őket, körbejártuk az egész kócerájt, és nem voltak sehol. 

Végül miután lesírtam a sminkem, felvette a telefont, és mondta, hogy a buszmegállóban vannak. Remek, éppen indulni akartunk. Ott is ültek egymás mellett a csávóval, aki előtt egy nagy tócsa hevert. 

(Ennyire hülyének lenni...)

Röviden köszöntünk el, én szinte meg sem szólaltam, bámultam az öngyilkosjelölt-tekintetemmel az ellenkező irányba. És végül elérkezett a pillanat, amikor hazaindultunk, és minden megjavulhatott. 

Meg is javult. Kettesben voltunk, összebújtunk, és próbáltam túltenni magam azon, hogy a rettegett whatifek közül egyik sem vált valóra, csak sok másik. Igyekszem magam távol tartani Katától, és a mankós csávóktól. 

És soha többet nem megyek el egyetemi bulikra.